hazafelé

szerteágazol, mint az utak itt,

a híd alatt kilencvennel.

vagy állsz parkok közepén

– sehonnai bitang ember –.

túlsúlyosan körülfutnak

de túlsúlyban állod a szemek sarát

 – inkább mennétek kapálni  bazdmeg,

értetek is csak kár volt az Ararát –,

s neked is már mindegy,

mind otthagynak ahol kiestél,

– a méhekből, fészkekből, bölcsőkből,

bárkákból, ölekből,

magházakból –,

a földre

le.

de bekaphatják, 

mert belőled semmi nem fog kikelni!

még csak egy kurva alien sem.

és úgy is, reggelre az eső már csak eső,

a lámpafény nem váltja gyöngyre,

zsebedbe zörgő apróra meg pláne nem.

hiába bámulod a megállóban ülve.

meg persze kell is ide gyöngy, a disznók elé.

aztán már csak két megálló, leszállsz.

mozgólépcsőkön töröd fel,

mint futószalagon,

egyenletes darabokban

lélegzel.

hajad végéről esővíz vagy csak sör csöpög.

– mire hazaérsz egy csöpp szíved se marad. –

fogod és szépen kiteríted magad:

vízszintesen, feldöntve és vakon.

ürességed felröhög,

és szétterül a

falakon.