a Bastille-nál esett az eső

rendszeres gyakorisággal,
kéretlen törvényszerűséggel,
súlyosan, hidegen.
ahogy a külvárosi buszok tülkölése,
ahogy a ma éjszaka is.

te talán már nem emlékszel,
hogy a Bastille-nál esett az eső,
az emberek gomolyogtak
otrombán, fehér-feketén,
s a kocsmák fényei között
a kivert kutyák -

utoljára akkor láttalak.

azóta is,
rendszeres gyakorisággal és
kéretlen törvényszerűséggel,
a Bastille-nál mindig esni kezd.
a macsaköves utcák ricsajában
úgy botlasz-hasadsz
újra és újra belém,
ahogy akkor,
félmosollyal,
és könnyedén
téped le sebeimről
a csendet.

azóta is, azóta is,
végeérhetetlenül vonyító kutyák
áznak az esőben a Bastille mellett.

szemben ülsz

pontokat tenni i-kre,
inteni elviharzó vonatok után,
hajók után lebegtetni
fehér és könnyű szíveket,
megkönnyezni és elengedni
a kalandokra indulót.
lépcsőfordulókban csók
és még két lépés tánc,
nem látom már
csak a hátadat.
így kell búcsúzni.

de most szemben ülsz
és nem szeretsz.
mi a faszt mondhatnék?
kimegyek és
nem csukom be az ajtót.

mint a frissen vágott fűben

mint a frissen vágott fűben.
mellkasból égnek meredő halál.
nem sieti el, figyel és kivár.
a zsivaly kint reked,
az ég helyben áll.

mint a frissen vágott fűben.
némán fájó, letarolt remények.
amikor nyakadból leszakadt az élet
már csak a csontot és a húst
kellett elbírni a kötélnek.

mint a frissen vágott fűben.
mondhatom-e rá, hogy tévedés,
ha forgásában önként áll meg egy kerék?
én csak szeretném nem ismerni fel
a sorsára hagyott hús hidegét.

vasalt zakók és ingek,

mosatlan tányérokon 

sarjadó kétes telepek, 

úgy hagyott WC-tető,

hűtőben erjedő tejek,

anyádnak az "este 

majd hívlak",

noteszedben a "holnap 

könyvtárba megyek"

...

de

 az időről lemaradt vekkerek

nem zavarják már fel 

az üres tömeget.

a meglazult idegek,

doboz aljára dobott bábot,

elengedték a testedet,

s a rothadás a föld alatt

már egészen biztosan

kikezdte homlokodon

a távolba néző ráncokat.

hanyat a frissen vágott fűben.

mellkasokból égnek meredő halál.

nem sieti el, figyel és kivár.

a zsivaly kint reked,

az ég helyben áll.

hazafelé

szerteágazol, mint az utak itt,

a híd alatt kilencvennel.

vagy állsz parkok közepén

– sehonnai bitang ember –.

túlsúlyosan körülfutnak

de túlsúlyban állod a szemek sarát

 – inkább mennétek kapálni  bazdmeg,

értetek is csak kár volt az Ararát –,

s neked is már mindegy,

mind otthagynak ahol kiestél,

– a méhekből, fészkekből, bölcsőkből,

bárkákból, ölekből,

magházakból –,

a földre

le.

de bekaphatják, 

mert belőled semmi nem fog kikelni!

még csak egy kurva alien sem.

és úgy is, reggelre az eső már csak eső,

a lámpafény nem váltja gyöngyre,

zsebedbe zörgő apróra meg pláne nem.

hiába bámulod a megállóban ülve.

meg persze kell is ide gyöngy, a disznók elé.

aztán már csak két megálló, leszállsz.

mozgólépcsőkön töröd fel,

mint futószalagon,

egyenletes darabokban

lélegzel.

hajad végéről esővíz vagy csak sör csöpög.

– mire hazaérsz egy csöpp szíved se marad. –

fogod és szépen kiteríted magad:

vízszintesen, feldöntve és vakon.

ürességed felröhög,

és szétterül a

falakon.

én így búcsúzom

Jön a tél.

Testek helyett fűtőtestek mellől

Nézzük, ahogy a köd helyett

Lassan vizes hó szitál.

Ágakról földre cseppenő keservvel,

mint a víz, én is így búcsúzom.

Ne nézz már ilyen szánalmasan,

elvégre nem olyan nehéz,

itt ülni és várni, hogy kipusztulj belőlem,

mint fagyott földből a gyom, 

mint kiszáradt fából a penész.

De majd mikor házas leszel, fásult és kövér,

s mint két kövér kölyködben,

benned is már csak lomhán caplat a vér,

mikor köztisztelt doktor leszel,

mert klinikákon gürcölsz évekig,

 s ahogy kezeid között a halál

bőröd alatt a súly úgy nő és úgy  szaporodik,

mikor végre jó ember és jó férj leszel,

akinek a kopás kikezdi úgy emlékeit,

mint térde ízületeit,

mikor tüzes vágyaid elcsillapodnak

s tisztes öregúrként kósza hajadba

már csak a saját kezed túr:

majd akkor!

akkor minden szőke hajszálról eszedbe jutok,

és eszedbe jutok büszkén és konokul.

Sötét szemeimmel és

fehér húsommal fogsz

álmodni éjről éjre,

hogy beleszédülsz a fehérbe,

beleőrülsz a feketébe.

És bőröm hamvas lankái,

melyekre bőszen ráfeszülnél?

Forró sivatag, szikrázó hómező,

elnyelnek és eltakarnak,

mint utolsó, mohó szerető.

összeesküvés

állunk a téli szürkületben,

mint fénytelen villanyoszlopok,

csak a makacs téli csendben

vagyunk még cinkosok.

az égbolt víz-szürke súlya

kócosan tapad homlokunkba.

várunk: ki lesz ki kimondja?

állunk. vállunk szívünkig berogyva.

*

Nézz rám.

elengedtem már

minden megszegett

ígéretet

és nem haragszom.

ha majd tavasz lesz

az üres telkeket

újra felveri a gyom.

kiégett lámpa leszek,

csak most egy másik udvaron.